Lemezajánlók
Biográfia
Robert William Gary Moore az észak-írországi Belfastban született 1952. április 4-én, a Moore család elsõ gyermekeként. Õt követte még Maggie, Patricia, Michelle és Cliff. Édesapjuk, Bobby Moore helyi koncertszervezõ volt akkoriban, így Gary igen hamar megismerkedett az élõzene varázsával. 5-6 évesen már a rendszeres szombat esti koncertek állandó látogatója volt. Elsõ színpadi élménye is ebbõl az idõbõl származik: egyik este megengedték neki, hogy egy székre állva - hogy elérje a mikrofont, elénekelje a The McGuire Sisters '57-es "Sugartime" címû slágerét. 7 évesen még újságírónak készült, de a zene hamar közbeszólt. Elöször a zongorával próbálkozott, de hamar elment a kedve a dologtól. Elsõ gitárját 10 éves korában kapta. Bár egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy képes lesz játszani rajta, érdeklõdése a hangszer iránt hamar meghozta az eredményét. Könyvek, lemezek és koncertek segítségével sajátította el a hangszer fortélyait. Kedvencei közé természetesen a kor meghatározó alakjai tartoztak: Elvis Presley, The Shadows és a The Beatles. 
Annak ellenére, hogy balkezes, a gitárt automatikusan jobbkezesként használta, hiszen így látta az õt körülvevõ muzsikusoktól is. Elsõ igazi bemuatatkozása 11 évesen következett be, amikoris egy sulizenekarral szórakoztatták a közönséget az aktuális koncert szünetében. Késöbb Little Gary néven vált népszerûvé mint szóló elõadó és a fõleg The Beatles és The Rolling Stones hatás alatt ténykedõ The Beat Boys nevû formáció is helyi médiavisszhangot váltott ki.
1966-ban aztán végre megkapta elsõ igazi gitárját, egy Fender Telecaster-t, melyet édesapja azzal a kikötéssel hitelezett meg Gary-nek, ha csatlakozik a - saját bevallása szerint - "szörnyû" Dave And The Diamonds formációhoz. Ebben az idõszakban Gary több zenekart is kipróbált, fellépett a The Substitues, illetve elsõ saját blues triójával, a Platform Three zenekarral is.
Annak ellenére, hogy Belfast és környéke is igen jó zenei élettel rendelkezett, a fiatal Gary-t vonzotta Dublin, ahova szerdánként rendszeresen el is utazott, hogy a The Method nevû zenekarral lépjen fel. Egy ilyen kiruccanás alkalmával találkozott elöször Brendan "Brush" Shiels-el, aki a már '67 óta müködõ Skid Row zenekar vezetõje volt és mivel hozzá is eljutott a hír egy igen tehetséges fiatal zenészrõl, az épp gitáros problémákkal küzdõ Skid Row soraiba igyekezett megnyerni Gary-t. A magát akkoriban "blues-sznobként" jellemzõ Gary nemigen akart kötélnek állni, de mivel épp egy utcában játszott a két zenekar azon az estén, így megígérte, hogy mindenképp megnézi fellépésüket: leginkább egy furcsa hangú énekes keltette fel az érdeklõdését: õ volt Philip Parris Lynott.
A hazájában igen népszerû Skid Row demó kazettáit a kiadók nem igen tartották figyelemre méltónak Londonban, ami nagyon lehervasztotta a fiúkat és menedzserüket. Ennek egyik hatása az volt, hogy eredeti gitárosuk, Bernard Cheevers polgári állás után nézett és az otthonról igencsak elkívánkozó Gary-t végül egy saját dublini lakás ígéretével és heti 15 font gázsival sikerült mégiscsak megnyerni az ügynek. "Szükségtelen is megemlíteni, hogy a heti 15 fontot persze soha nem kaptam meg" - emlékezik vissza. Mindenesetre pont idõben csatlakozott a zenekarhoz, mely épp az új anyag felvételeihez készülõdött. "New Places, Old Faces" és "Saturday Morning Man" címmel, 1969-ben két kislemezük is megjelent az ír Song kiadó szárnyai alatt. Az elsõn még Phil Lynott is szerepelt, de neki sajnos késöbb mandula problémái adódtak, így míg õ távol volt, Brush és Gary eldöntötte: trióként folytatják, már egy új dobossal kiegészülve. Brush "útravalóként" azért még megtanította basszusgitározni Phil-t, nagy szolgálatot téve ezzel a rockzenének: egy éven belül megalakult a Thin Lizzy zenekar!
Az igazi áttörést a Skid Row és így Gary Moore számára egy dublini koncert hozta meg a National Stadium-ban, ahol a Fleetwood Mac elõzenekaraként léptek fel. Itt figyelt fel a zenekar és annak gitárosának képességeire Peter Green, aki a koncert után át is hívta Gary-t a hoteljébe további jammelésre.
Gary így emlékezik vissza: "Nagyon tartottam a Peter-el való találkozástól eleinte, de nagyon hamar jó barátok lettünk. Számomra Peter Green volt a legjobb bluesgitáros és amikor 1972-ben kiszáltt a Fleetwood Mac-bõl, az számomra is egy nagy sokk volt. A késöbbiekben is õ volt a legnagyobb hatással rám. Azóta sincs hozzá fogható brit bluesgitáros! Nagyon sokat köszönhetek neki, ezért is döntöttem úgy, hogy neki ajánlom '"Still Got The Blues" c. albumomat." Hamarosan Peter Green beajánlotta a rengeteget koncertezõ zenekart saját menedzsmentjéhez és a Fleetwood Mac kiadványokat megjelentetõ CBS Records-hoz is. A dolgok tehát szerencsésen alakultak, így nagy reményekkel és immár egy komoly lemezszerzõdéssel a zsebükben vághattak neki a hetvenes éveknek, mely Gary-t végülis elindította napjainking tartó változatos, olykor kissé göröngyös, de mindenképpen fületgyönyörködtetõ és igen sikeres pályafutásán.